Mitől növesztett daganatot a saját lányom???

VÉGTELENÜL SZOMORÚ VAGYOK. A kicsi lányom ( 9,5 éves ) derekának jobb oldalán nődögél ,,valami”. Ez a valami hasonlít egy szabálytalan alakú csomóra, de talán inkább egy mini-karfiolra. Kemény az állaga, a bőre alatt tapintható. Ma nyílt órán voltam az iskolában. Nem csodálkozom, miért növeszti… 🙁

Amikor ez a ,,valami” megjelent, Iza lányom 6,5 éves volt, éppen az 1. osztályt kezdte. Októberben vettem észre, hogy a bőr fura azon a helyen. Ahogy rápillantottam, azt hittem, esetleg megcsípte valami. Amikor végighúztam rajta az ujjamat, éreztem, ez komolyabb dolog. Napokig nem is szóltam senkinek róla. Annyira ledöbbentem, és tanácstalan voltam. Mélyen szenvedtem és sok eshetőség eszembe jutott. Sírtam és imádkoztam titokban. Hogy csak AZT ne!!! Az nem lehet, hogy az én imádott kicsi lányom súlyos beteg legyen!!! KÉNYSZERES GONDOLKOZÁS LÉPETT FEL NÁLAM. Tudni akartam, mi ez, ÉJJEL FELÉBREDTEM, HOGY utánaolvassak, kutakodtam, gondolkodtam és persze naponta – Izát nem megijesztve – vizsgáltam a csomót. NEM BESZÉLTEM RÓLA SENKINEK. Úgy éreztem, NINCS MEGOLDÁSA. Ekkor már bőven ismertem az Új Medicinát, Biologikát, GNM-et. Tudtam, hogy nem véletlen az, hogy milyen elváltozás üti fel a fejét. Tisztában voltam vele, hogy valahogy összekapcsolódik az iskolakezdéssel. Idővel észrevettem, hogy lilás-kékes a csomó. Hú…. Kérdeztem, megütötte-e magát, volt-e valami baleset, akármi. Reménykedtem, hogy oka van. De látszólag nem volt.

Egy-két hét után elvittem ultrahangra. Most is hálás vagyok a Doktor néninek, hogy a diagnózis nem volt konkrét, inkább arra utalt, hogy bármi lehet, jobb, ha kiveszik, nem oda való. Tettem még pár kört magánrendelőkben is, de egyre csak a műtét jött szóba. Végül beadtam a derekam, mégiscsak FELELŐS SZÜLŐ vagyok. Ha homokba dugom a fejem, az nem lesz megoldás. Így megszületett a műtét időpontja. Éreztem, hogy nem lesz egy leányálom az én amúgy is félelmekkel teli Izámnak beadni, mi vár rá. Tudtam, nem egy agyműtétről van szó, mégis féltem, hogy valami most elkezdődik. Tisztában voltam vele, ha kiderül valami ,,rosszindulat” a csomó részéről, köteles vagyok kezeltetni a gyermekemet…Olyan volt, mintha a szívem és az eszem vitatkoztak volna. Kérdeztem Izát, mit érez a csomóval kapcsolatban, miért került az oda. A válasza mindig az volt, hogy azt nem tudja, de az ÖVÉ.

Ahogy közeledett a műtét időpontja, még intenzívebben nyomoztam és kezdtem lehiggadni, mert DÖNTÖTTEM. Úgy döntöttem, hogy MÉGSE LESZ MŰTÉT. Rájöttem ugyanis, amire konzulensként – más gyermekével kapcsolatban – könnyedén rájöttem volna, hogy Iza a csomót azért növeszti, mert a kötőszöveteiben újraépít éppen. Erősebbre, hogy jobb támasza legyen a teste a nehéz időkben. A suliban – a tanító nénik szerint – egy keveset kommunikáló, szorongó gyermek látszatát keltette, aki órákat ült egyenes háttal, szófogadóan, de csendben. Mindig kerülte azt, hogy felszólítsák. Nem kedvelte a szerepléseket és ez a mai napig így van. Kifejezetten rosszul tűri a kudarcot, bár – nagyon büszke vagyok rá – hősként lépésről lépésre fejlődik ebben is. Ő egy rejtőzködő, megfigyelő alkat. Olyan mély érzésekkel, melyeket nehéz ide leírni, a könnyeimen át ugyanis nem látom a képernyőt. Egyszer arról is írok majd, mit lát Ő a világról, milyen félelmeket kelt benne mindaz, ami most van. Érzékeny kis receptorai szenvednek eléggé. Nem véletlenül választott édesanyjának.

A PÚP tehát Iza testrésze lett. 2015. tavaszára teljesen leállt a növekedés és megkeményedett. Nem volt túl nagy, olyan hüvelykujj-körömnyi. Azért résen voltam természetesen, és minden feltűnés nélkül időnként csekkoltam, mi újság vele. Amikor megkeményedett, akkor ismét felajánlottam a műtét lehetőségét, mert ha odapattant egy labda, vagy megnyomta valami, kicsit fájlalta. De továbbra is elzárkózott tőle. Én magam is elkezdtem végleg leszállni az ügyről. Eltelt két év, és ismét itt vagyunk októberben. Most negyedik osztályba jár a kicsi lány. Az utóbbi időben láttam, hogy mintha egy hangyányit nagyobb lenne a púp. Már nem ijedtem meg. Ismerem. Értem. Jól csinálja. 🙂 A negyedik osztály megkezdésével nagy változás állt be Iza életében, ugyanis a nagyon szeretett tanító néni nyugdíjba ment és új védelmi vonalat kellett megalkotnia, míg ki nem ismeri magát az új helyzetben. Most már a jobb alkar külső oldalán is van egy mini-púp. Gondoljunk csak bele, ott hárítunk el egy támadást. Ő lelki értelemben érezte magát sebezhetőnek, gyengének. A kis teste annyira bölcs. Mit tehetne mást, hogy TÚLÉLJEN? Hiába, hogy a többi kisgyermek nem növeszt púpot, éppen ez mutatja meg, mennyire sokszínű az emberi lélek. Ugyanarról az eseményről, helyzetről más és más benyomások alakulnak ki bennünk. Ő pedig ezt látta ÉLETMENTŐ megoldásnak. Most már értjük ugye, hogy egy helyreállítási ,,daganat” – de inkább hívjuk szövetszaporulatnak – nem megölni akar, sőt!!! Míg rosszul érezte magát a bőrében, ÖSSZE VOLT TÖRVE. Kb. úgy, hogy MIT KEZDJEK MOST ITT ÉN EGYEDÜL EBBEN A NAGY ISKOLÁBAN? KI SEGÍT RAJTAM? MIKOR SZIDNAK MEG, HA VALAMIT NEM TUDOK? KIVEL TARTSAK ÖSSZE ( KÖTŐSZÖVET ALAPSZAVA ), AKI MEGVÉD ÉS MÖGÖTTEM ÁLL, HA KELL? KI VÉD MEG? Míg össze vagyunk törve, a kötőszövetek sorvadnak. Nincs különösebb jele, ha az nem tart időben sokáig. Iza elég makacs ahhoz, hogy tudja, nincs mese, valahogy helyt kell állni. Így építette erősebbre a kötőszövetét. Éppen ott, ahol szükség van rá. Azért, hogy DEREKASAN HELYT TUDJON ÁLLNI A NAGYVILÁGBAN. Hát nem csodálatos?

Azért vagyok szomorú, mert ma láttam, miben van nap, mint nap. Neki nehéz pl. a matek. Olyan sebességgel váltották egymást a feladatok, hogy én magam is beleszédültem. Nem volt nagy sikerélménye. Megértem, az egész egy lóversenyhez hasonlított. Volt természetesen sok ügyes osztálytársa, aki csak úgy ontotta a megoldásokat. A drága idősebb lányom is ilyen típusú volt. Ma is látható az iskola tablóján, ,,Akikre büszkék vagyunk” felirattal. Dorottyám is az én vérem. Izabel is. Én mindkettőjükre büszke vagyok. Tudom, hogy a rendszer nem kedvez az efféle lelkizésnek. Nem baj. Tudom, hogy aki az iskolarendszer tagja, maga is szenved sok dologtól. Küzdenek a tanító nénik az idővel, versenyeken való részvétellel, tanulmányi átlagokkal stb. Mint mi mindannyian, felnőttek, küzdünk!!! Nem adjuk fel. De könyörgöm, különbözőek vagyunk. Ha a sikertelenséggel elvesszük valakinek a kedvét, a lelkét öljük meg. Támogatni fogom Izát mindig abban, hogy Ő AKKOR IS JÓ, ha éppen valami nem sikerül. Ösztökélni fogom – bár nem könnyű – hogy keressen kihívásokat és ugorjon! Biztos vagyok benne, hogy változni fog ez a teljesítmény-orientált világ, mert változnia kell. Annyi csodás dolog van az én VILÁGOMBAN, ami a szívemben lakik. És mindannyiunknak ez van a szívében, csak elfeledkezünk róla akkor, amikor a kötelezettségek és a külvilág zaja, elvárásai bedarálnak. Meg fog állni ismét a púp növekedése, amikor azt Iza lelke és agya úgy ítéli meg, hogy már elég jó a védelem. 🙂

Én pedig teljes szívemmel, eszemmel szolgálom azt a világot, amit látni szeretnék. Amit gyermekeimnek és kicsi unokámnak, Sárának is kívánok. Ezért tanítom az Új Medicinát, Biologikát. Azért írtam le mindezt, mert ez csak a jéghegy csúcsa. Ha hisszük, ha nem, az elváltozások MOZGATÓRUGÓJA A FÉLELEM. Amikor már betegség van, sokkal nehezebb megérteni, mi miért történik. Egyszerű emberként, laikusként is megtanulhatjuk, hogy a MEGELŐZÉS sokkal könnyebb, mint hinnénk. Segítsünk gyermekeinknek! Segítsünk egymásnak!

Csorba Imelda

biologika konzulens és tréner

Tudomány, Szív, Józan ész

biologikasopron@gmail.com

06203287301