A mellmirigy-daganat ( Mamma-carcinoma)

Köszönöm Nektek ezt az aktivitást. Jó úgy írni, hogy tudom, nem a virtuális teret gazdagítom üres szavakkal, hanem tényleg érdekel valakit a téma. Elöljáróban elmondanám, hogy nem vagyok orvos, nem vagyok gyógyító. Én tanító vagyok. Emlékeztetlek arra, amit Te is tudsz igazából a zsigereidben, csak a sok bizonytalanság, félelemkeltés rárakódott erre az ősemlékre.

 

Tehát az elváltozások nagy része valóban azért alakul ki, mert van/volt egy óriási dráma, elakadás, stresszhelyzet, sokkélmény, konfliktus Benned. Nevezhetjük bárhogy. Váratlanul ért egy nehézség, fájdalom az életedben, amivel egyedül érezted magad. Ami belül feszített, sírásra késztetett, állandó gondolkodást, agyalást váltott ki, akár éjszaka is felébresztett vagy nem hagyott elaludni. Egy olyan szívbemarkoló aggodalom, melynek egyszerűen nem volt semmilyen igazi megoldása. Egy olyan női minőség megnyilvánulása, amikor valakiért aggódunk, szeretnénk ott lenni vele, szeretnénk őt segíteni, mert bajban van a szerettünk például.

 

Együtt érzünk valakivel, aki segítségre szorulna, aki nélkülöz, aki egyedül van, aki beteg, aki fontos nekünk és mi is tudjuk, hogy mellette lenne a helyünk, de valamiért ez nem lehetséges. Vagy éppen vele vagyunk, de ő mégsem gyógyul meg, mégsem halad az élete és mi tehetetlenül nézzük, hogy szenved. Olyan érzés, hogy adnánk neki magunkból időt, energiát, erőt, táplálékot, együttérzést, de nem segít semmi. Szóval aggódunk. De nagyon. Ilyen érzéshalmaz gyakran van, hiszen egy játszótéren is aggódunk a gyermekért, aki váratlan ötlettől vezérelve először mászik fel a magas mászókára. De rövid ideig tart ez az aggodalom, s bár nem mehetünk fel mellé a mászókára, drukkolunk neki, hogy sikerüljön és végül tényleg épségben visszatér hozzánk. Megbízunk benne, hogy egyedül is boldogulni fog.

 

Ekkor nem lesz észrevehető testi tünet, az éjszaka mindent helyre tesz majd testi és lelki szinten is. Ám ha a gyermek mondjuk leesik és megsérül, a sérülés mértékétől függően aggódunk, vele megyünk a kórházba, idegesen járunk fel-alá,míg megműtik, és gyötörjük magunkat, hogy miért nem voltunk elővigyázatosabbak, miért nem vigyáztunk jobban őrá. Ekkor már nem biztos, hogy egy-két nap elég a megnyugváshoz.

 

Hasonló érzésekkel lehetünk felnőtt szeretteink felé is. Aggódhatunk feleslegesen, de érthető okokból is. Aggódhatunk, ha kérik a segítségünket, de sokszor csak rémeket látunk. Aggódhatunk a bizonytalanság miatt, aggódhatunk anyagi dolgok miatt, de aggódhatunk magunk miatt is, ha velünk történik valami rémisztő. Remélem sikerült leírnom azt a fajta nőkre jellemző érzést, amit a szavak nehezen adnak vissza. Ráadásul színezi a történetet, hogy mindenkinek más a habitusa, mások az átélt tapasztalatai és más az élethelyzete. Ha pl. valakinek a rokona súlyosan megbetegedett egyfajta betegségben, akkor nehéz nem aggódni, hogy mi lesz, ha én is ugyanúgy fogok szenvedni, mint ő. És aggódok, hogy ha velem történik valami, mi lesz a gyermekeimmel. Az is aggaszthat, ha valóban óriási baj van a családban, esetleg olyan közeli ismerősnél, aki kedves nekem, és még a kiskutyám, kisállatom állapota is aggaszthat.

 

Az aggódás tehát természetes női minőség. Ha nem aggódnának a nők, akkor nem tudnának figyelni utódaik és szeretteik biztonságára, táplálására stb. Kell! Anyaként, nagymamaként közelről ismerem ezt az érzést. Van, hogy magamat kell figyelmeztetni, Imelda, elég! Már nem kellesz ide… Lépj hátra…. Megoldja ő….. Nem a te dolgod…. Ne bújj el az anya/nagymamaszerepbe… Kell, hogy ő nézzen szembe a dolgokkal, ne oldd meg helyette…

 

Volt olyan is, amikor a gyermekem volt beteg és egy pillanatra sem tudtam félretenni az aggódást. Ez vezetett oda, hogy most Neked írok kedves Olvasó. Megszállottan kerestem az asztma okát. Erről írok majd, ha szeretnéd. Tehát az aggódást átkonvertáltam keresésbe. A megoldáson futtattam az agyam és minden idegszálam. Szerencsém volt, hogy a megoldásra rátaláltam. Mert akár mellmirigy-daganat is lehetett volna belőle. Ezt orvosi papírokon mamma-carcinómának, adenoid-carcinomának olvashatod.

 

Volt, amikor máson aggódtam, mert zűr volt a mi kis családunkban. A fészek a nőnek szent. A béke, nyugalom szigete jó esetben. Ahol meleg hangulat, finom vacsora, beszélgetés, nyugalom van. Ha ez tartósan sérül, a nő csitítani akar. Voltál már villámhárító? Mondtad már, hogy ne veszekedjetek? Féltél már, hogy mikor vesznek össze megint?

 

A női minőség mindent megtesz a fészkében lévőkért. Néha túlzásba is viszi. Időnként az élet túl nagy nehézséget, aggódnivalót, békétlenséget ad. Ezzel együtt lehetőséget is, hogy megtanuljuk a leckét. Milyen leckét?

Például elengedni annak a kezét, akit én akarok csupán visszatartani. Elengedni a ragaszkodást a szerepekhez, elfogadni az elmúlást, felvállalni egy nehéz döntést, kérni a segítséget, elfogadni a segítséget, határokat húzni, dönteni, felelősséget vállalni, kommunikálni, kinyílni. Így már érhető, hogy van, aki hajlamosabb erre a fajta szövetszaporulatra a mellmirigyeknél és van, aki nem. A család emlékei ott élnek a sejtjeinkben. Tagadhatatlan, hogy vannak érzések, melyre ugrunk és van, ami hidegen hagy bennünket. A habitusunk is lehet barát és nehézség is. De a szabad akaratunk, a tudatos elme tanítása és tapasztalatszerzése lecsúszik ám előbb-utóbb a tudatalattiba. Tehát át lehet programozni még a családi mintákat is.

 

Így lesz a genetikai és örökletes szavakból átírható és felülmúlható tudatosság. Így tudjuk a félelmeket szelíden kisöpörni magunkból. Apró lépésekben. Mert évtizedek óta csak azt halljuk, hogy a mellrák milyen veszélyes. Az aggódás a veszélyes!!! Ezt nem halljuk sehol. Azt, hogy az aggódást mivel lehet csökkenteni, kiváltani, már egy másik írás témája. Fentiek csupán a melldaganat egyik típusát szerették volna megmutatni. A másikról is írok hamarosan. A mellmirigy tehát TEJET termel. A táplálék TÁPLÁL, ETET, MEGTART, SEGÍT, GONDOZ, ÉLETBEN TART, SZERETETET AD, ÉREZTETI, HOGY NEM VAGY EGYEDÜL, MEGNYUGTAT, ELLAZÍT, BÉKÉT HOZ. Hát ezért szaporítjuk meg a mellmirigyeket. Az agyunk parancsára szaporodik a mellmirigy. Az agyunk a lelki megélésből kapja az információt. Ahogy megnyugszunk, az agyunk azt az információt fogja kapni, hogy nincs szükség a felesleges szövetszaporulatra és elkezdődik a lebontás. Mely gyulladásos, fájdalmas és büdös. Ha nincs elég segítő a testemben, aki/ami a lebontást elvégezné, akkor betokozódik és ottmarad emlékül ez a szövet. Ha visszaesek az aggódásba vagy a villámhárító szerepbe, mert csak időlegesen nyugodtam meg, akkor vissza fog térni a daganat is. Én pedig idegileg és testileg kimerülök és feladom… Pláne, ha még ijesztgetve és csonkolva esetleg mérgezve is vagyok…

 

Nos, tudom, nem túl szívderítő amit leírtam. De tiszta ugye? A mellmirigy TEJET termel. Akkor is, ha én 80 éves vagyok, akkor is, ha férfi vagyok, akkor is,ha nem szültem, akkor is ha hat gyereket szültem, akkor is, ha szorít a melltartó és akkor is, ha tiszta táplálékot vagy éppen ipari szemetet eszem. A test tudja a dolgát. Nem kérdezi, hogy akarok-e beteg lenni. Segít, hogy megoldjam a nehéz élethelyzetet. Ha kell, tejet ad. Mindig eszembe jut kedves Anyósom kiskutyája, aki tejre fakadt, mikor az árva kismacska odabújt hozzá éhesen. Aztán eszembe jut annak az újszülött-osztályon dolgozó nővérkének az esete, aki elmondta egy képzésen, hogy ő maga is anyai érzésekkel fordult a kisbabák felé. Aztán én magam is meglepődtem, amikor a kisunokámra először vigyáztam és éreztem az ismerős tejrefakadós érzést a melleimben. Hát hölgyeim, irtó sokat írtam tudom. De kevés szóval nehéz ezt elmagyarázni. Nagyon fontos, hogy tudd, ez nem helyettesít semmilyen orvosi beavatkozást. Fentiek – még egyszer hangsúlyozom -a mellmirigy-daganatról szólnak. A mellvezeték/tejcsatorna elváltozás sokkal többször érinti a hölgyeket. Erről is írok hamarosan. Köszönöm Dr. Ryke Geerd Hamernek minden nap, hogy észrevette, CT felvételekkel igazolta és egész életében tesztelte az öt biológiai természettörvényt. Írtam most itt egy-kettőről a sorok között. Várom örömmel a felismeréseket, véleményeket. Akár itt, akár a biologikasopron@gmail.com címen. Ez egy óriási mankó. De mindenkinek magának kell belül őszintének lennie magához. Mert van, amikor az aggódásba tényleg bele lehet halni. De az biztos, hogy nem mindig kellene. Ennyiszer biztos nem!!!

 

A poszt minden sorát szeretettel írva kívánok jó egészséget, a folytatás tehát a tejvezeték-daganatról hamarosan. Szeretnél róla olvasni? Tetszettek a fentiek? Leesett a tantusz, hogy mérlegelni kell, mikor hagyjuk abba az aggódást? Vagy hogy mennyire engedjük bele magunkat az érzésbe? Remélem igen. Önfejlesztés az egész élet. Szerintem fejlődjünk 🙂

 

Szeretettel: Imelda

www.imelda.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.